Várlak

    A városban felgyúlnak a sárga fényű lámpák. Penészszín derengés szivárog a hosszúra nyúlt árnyak közé, csalóka védelmében távoli, szürkévé fakult emberalakok kerülgetik a feléjük ásító ürességfoltokat.
    Az ablaküveget már az ősz zörgeti.
    Várlak.
      
    Tudom, halkan jössz majd, nem csöngetsz, nem kopogsz. Hiszen nyitva hagytam neked az ajtót. S bár a hátamat fordítom a bejárat felé, lehet lopakodó macskáénál puhább a lépted, én mégis megérezlek.
    Elképzelem, elképzellek: pillanatig tartó hűvösséggel érkezel majd. Nem szólsz egy szót sem, csak a csészéért nyúlsz, amiben a cserépkályha neked kínálja párkányán a megszelídített tűzmeleget, és leülsz velem szemben.
    Pontosan velem szemben.
    Látod? Már odahúztam neked a karosszéket. Előre ismerem a mozdulatodat is, oly jól ismerem, amivel birtokba veszed… Tekinteted felém villan közben, szívverésnyi időre csak, azután pilláid mögé rejted azt a két jegesen szikrázó csillagot, mi az odakintről árulkodik, a mások világáról, ahol nélkülem jársz.
    Én pedig csak nézlek és mosolygok. Előttem hiába is próbálsz úgy tenni, mintha az enyhe pírt csupán a tűz duruzsoló közelsége csalná arcodra. A tested már átmelegedett, te mégis fázós-félszegen fordulsz a kályha mázas cserepei felé, ujjaid még zavartan zárják körbe a teát őrző, néma porcelánt. De én érzem, és érzed te is, a varázslat ott remeg közöttünk a fahéjízű melegségben. Vonásaidról letöredezik a rájuk kényszerített, hétköznapi szigor, szemed mélykék tengerré olvad.
    Így lesz. S akkor majd összenevetünk, te meg én, mert megérkeztél végre, hozzám. 
      
    De most még nem vagy itt. Nem itt vagy.
    Én mégis várlak, csendes vágyakozással, mindig, mikor a szürkület hideg hullámai elöntik az utcákat, s a magasba nyújtózó lámpákban felébrednek az üvegbúra mögé zárt lidércfények.
    Azt ígérted, eljössz velem, messze utazunk, ha majd körülöttünk keményre dermed a levegő és színtelen fagy ejti foglyul a várost. Komoly volt-e szavad, nem tudom, ezért csak esténként merem leoldani nappali feledésre ítélt gondolataimról a bilincset, a saját sárga fényű kísértetlámpáim világánál. Ilyenkor a legenyhébb fuvallatban is a lombszaggató szélvihart köszöntöm, a gyönge felhőfoszlányoktól nehéz esőt esdek. 
    A telet várom. 
    A tél az én reménységem, a csoda ígérete, amiben újra hinni akarok, s amire akkor is egyre tovább várakozom majd, titkolt türelmetlenséggel, ha már itt tudlak, érezlek karnyújtásnyi közelben: hogy egyszer talán eljön az az idő is, mikor nem velem szemben ülsz le, hanem énmellém.

2005.