A belterjesség első nyomai már a matriarchátus negyedik-ötödik generációjában kiütköztek.
     Az arisztokraták ragaszkodtak ahhoz, hogy a számuk ne növekedjék drasztikusan, mivel ez azt jelentette volna, hogy újabb, esetleg erősebb ellenfeleket is oda kell engedniük a Birodalom húsos fazekához. Csakis egymás között házasodtak, még a köz- és kisnemességből sem emeltek maguk közé senkit.
     Már nem voltak többé háborúk, ezért a házasságok célja nem az új szövetségek megalapozása volt, hanem a meglévő hatalom egyben tartása. Ez arra sarkallta az úrnőket, hogy lányaiknak egyre közelebbi rokonaik közül válasszanak férjet. Másod-, nem ritkán elsőfokú unokatestvérek kötötték rendre össze az életüket, nagybácsik és unokahúgok, nagynénik és unokaöcsök. Ha nem lép közbe időben az egyház, ennél sokkal szégyenletesebb frigyek is létrejöttek volna.
     Ami azonban már megtörtént, azt nem lehetett orvosolni. A kiváltságos rétegben felütötték fejüket az orvosok által csak arisztokrata betegségeknek nevezett, gyógyíthatatlan defektusok. Az ideggyengeség, az általános fáradtság, a fertőzésekre való fogékonyság a legenyhébbek ezek közül, de nem alaptalanok a mendemondák a megközelíthetetlen vidéki szanatóriumokban őrzött, testileg vagy szellemileg teljesen deformált kékvérű utódokról sem.
     Az arisztokrácia azokhoz fordult segítségül, akiket mindaddig lenézett: a társadalom legalján élőkhöz. Ez új jelentést adott az apród fogalmának: onnantól kezdve azokat a fiatal, nemzőképes férfiakat hívták így, akiket az úrnők a paraszti sorból nemesi udvarukba vitettek, saját szolgálatukra.
     Hiba lenne tehát azt gondolni, hogy az apródság csupán az élvezetek határ nélküli hajhászásának egyik kiszolgáló intézménye, a bordélyok megfelelője az arisztokrata körökben. Ennél sokkal fontosabb feladata van: általa áramlik friss vér a szikkadt főnemesi erekbe. 
        
     Filippo Alzanelli: 
    Titkos történelem – Az apródok 
        
     
         
      Mindig ugyanúgy történt.
     Az új kisfiúk megszeppenve álldogáltak az Apródok Udvarán. Mozdulni sem mertek, csupán a szemük nyílt óriásira, ahogy félénken körbepislogtak. Ennyi fényt és csillogást eddig elképzelni sem tudtak, most pedig azt mondják nekik, hogy mind az övék lehet, ha jól viselik magukat.
     Csendesen tűrték, hogy lehúzzák róluk ócska rongyaikat és alaposan lecsutakolják őket. Új ruhába kellett öltözniük, amit azután napokig még nem bírtak segítség nélkül fel- és levenni, ügyetlen ujjaiknak annyi volt rajta a díszes gomb és csat. Kivitték őket egy épületekkel körülzárt térre, hogy ott játsszanak, de ők sétálni is alig mertek, nehogy valami módon összekoszolják a szép új ruhát, s ezzel megtörjék a varázslatot.
     Igyekeztek jól viselni magukat.
     Senkitől nem érkezett azonban szidás, ha az új ruha mégis összepiszkolódott. Egyszerűen másikat adtak rájuk, talán még szebbet is, mint az előző. Az új kisfiúk hamarosan féktelen hancúrozásba fogtak a többiekkel, kergetőztek az udvar árkádjai alatt, kavicsokat hajigáltak a szökőkútba. Senki nem szólt rájuk.
     Este a fiúk közös hálótermében tértek nyugovóra, a legtöbbjük akkor aludt először saját ágyban. Az éj sötétjében el-elpityeredtek, de a felvigyázókat ez hidegen hagyta. Az Apródok Udvarában a párnába fojtott zokogás az éjszaka megszokott neszei közé tartozott.
     Másnap új nevet kaptak, ami illett a pazar, új ruhához és a szökőkutas, hófehér kavicsos udvarhoz.
     A kisfiúk lassan rájöttek, hogy innen többé nem mehetnek haza. Senki nem mondta nekik, soha egyikük sem kérdezte, de mindig, mindegyik valahogy tudta. Már nagyon hiányzott nekik az otthonuk, ahonnan szépszerével vagy erőszakkal cipelték el őket, mert tetszetősnek, erősnek és egészségesnek találtattak.
     Nem kergetőztek tovább, a palota fényei megfakultak, a parádés ruha kényelmetlenül szorított. Az új kisfiúk az árkádok alatt őgyelegtek, arcukat könny maszatolta el. Jól csengő, új nevükre nem állt rá a nyelvük.
     És mindenki, aki elhaladt mellettük, megfeddte őket, hogy miért nem viselik jól magukat. 
        
        
      Eril a kiürült tanulóterem ablakfülkéjéből figyelte a legújabb kis jövevényt az Apródok Udvarán. A gyerek odakint öt-hat éves lehetett, kócos üstökén nem fogott a fésű, a szája sírásra görbült. Maga volt a megtestesült reményvesztettség. Furcsa látvány a gondtalan fiatalság, az eszményi szépség és a tobzódó érzékiség otthonában.
     Egyszerűbb lett volna tudomást sem venni róla, ahogyan mindenki más tette. Az együttérzés itt nem volt szokás, pedig valamikor mind ugyanezt élték át.
     Eril volt az egyetlen, aki sajnálta a fiúcskát.
     Ő volt az egyetlen, aki emlékezni akart.
     – Te is mindent elfelejtesz majd. Üres leszel, és boldog – mormolta a gyerek felé.
     Keze akaratlanul is dörgölni kezdte a szíve tájékát, ott, ahol egy apró, kereszt alakú forradás látszott a bőrén. Életének első évei, amikor talán még volt anyja, apja, és volt saját, igazi neve, a feledés homályába tűntek. Ez a kis heg maradt az egyetlen olyan bizonyítéka a múltjának, amit nem vehettek el tőle. Különös seb volt, Eril sokat gondolkodott azon, hogy hogyan és mivel sebezhette meg magát kisgyerek korában.
     Látta, hogy Racine érkezik az udvarra, kifogástalan eleganciával, határozott léptekkel, mint mindig. Eril mindenkinél jobban ismerte a férfi arcát: éles, mozdulatlan vonások, szürke szemek, keskeny orr és évről évre több ősz szál valaha hollófekete hajában.
     Nézte, ahogy Racine kézen fogva elvezeti a gyereket. Hogy bízott ő is abban az erős kézben, mikor őt vezette át ugyanígy a palota szép ívű folyosóin, idestova tizennégy éve!
     Tudta, mi következik, erre már úgy emlékezett, mintha csak tegnap történt volna. Megállnak majd egy hatalmas, kétszárnyú ajtónál. Racine bátorítóan rámosolyog a kisfiúra – először és valószínűleg utoljára –, és belépnek a Vörös Szalonba. A mátriárka mindig ott fogadja az új szerzeményeit. Kis apródomnak nevezi a fiút, megsimogatja az arcát, körbeforgatja maga előtt, közben elégedetten nevet. 
        
        
      Isobel úrnőt, a Birodalom uralkodónőjét nem lehetett nem csodálni. Királynői termete, büszke tartású, kicsi feje a mesterien bodorított, mahagóni színbe játszó hajkoronával és legfőképp az a kacér, kék szempár minden férfit levett a lábáról
      A kis Eril még alig fogott fel valamit ebből a delejes női vonzerőből, mégis képtelen volt elfordítani a tekintetét a mátriárkáról, hiába tudta, hogy nem illik így bámulni.
     – Nos, tetszem neked, kis apródom? – kérdezte a nő.
     – Maga a legszebb asszonyság, akit valaha láttam, asszonyság... – dadogta Eril.
     Racine megszorította a kezét.
     – Ne nevezd asszonyságnak a mátriárkát! – pirított rá a kisfiúra, de az úrnő csengő hangon felkacagott.
     – Ugyan, Racine, régen kaptam ilyen őszinte bókot. Hogy hívnak, kis apródom? – fordult Erilhez.
     – Er…, izé, Eriknek – próbálkozott Eril, és mivel az előbb úgy tetszett a nőnek, hozzátette: – ...asszonyság.
     Újabb fájdalmas szorítás a kezén, és már a mátriárka sem nevetett.
     – Az Eril nevet adtuk neki, úrnőm – javította ki Racine. – Majd gondoskodom róla, hogy megtanulja. Az én kezem alatt pár hónap, és illedelmes jószággá válik.
     – Ebben nem kételkedem, Racine. Formás kis legényke, kár lenne érte.
     A nő lágyan megérintette Eril pírban égő orcáját, végigsimította a haját.
     – Az arca, mint egy kislányé. A haja is finom, lágy, nem olyan erős és rendetlen, mint a legtöbb fiúé, akit hozol nekem. Hagyjátok hosszúra nőni!
     Ezzel elbocsátotta őket.
     Racine meghajolt, és Eril, a szégyentől, hogy egy lányhoz hasonlították, még jobban lángoló arccal, ügyetlenül utánozta. Azt hitte, mihelyt kilépnek az ajtón, Racine összeszidja majd, amiért máris elfelejtette az új nevét vagy mert illetlenül viselkedett, de a férfi csak kézen fogta és visszavezette őt az Apródok Udvarára. 
        
        
      Eril önkéntelen mozdulattal emelte a kezét az arcához, oda, ahol egykor a mátriárka ért hozzá. Már rég kinőtt a gyerekkorból, de az arca még most is olyan volt, mint egy fiatal lányé.
     Vagy mint az úr selyemfiúié – tette hozzá magában keserűen.
     Sötét haját bársonyszalag fogta össze a tarkóján, mert a mátriárka így szerette, eleganciája pedig Racine-éval vetekedett, mert ez volt a legkevesebb, amit egy apródtól elvártak.
     A tanulóterem ablaküvegén át hosszan bámult a bágyadt napfénybe. Késő délutánra járt az idő. Az Apródok Udvarának étkezőtermében vacsorához terítettek, a palota konyhái fenséges illatokat árasztottak.
     Az apródok tanítómesterei, akiket hivatalosan felvigyázóknak hívtak, az udvar teraszain süttették magukat a kora tavaszi nappal. Ott üldögélt az örökké fáradt Perin, aki a matriarchátus jócskán megcenzúrázott történelmét oktatta; a mindig kedélyes L’Effert, aki írni, olvasni, később verselni tanította őket; mind közül a legkövérebb, Ambrosiani, aki egykori önmaga karikatúrájaként a zene és a tánc mestere volt; és ott volt még a sötét bőrű Menendez, aki bevezette a fiúkat előbb az udvari etikett, később a hódítás és a szerelem tudományába.
     A kisebb fiúk, úgy harmincan, vidáman zsibongtak. Az idősebb apródok közül alig mutatkozott egyik-másik.
     A terem ajtaja hatalmas lendülettel vágódott ki. Erilnek oda sem kellett fordulnia, hogy tudja, Girant rontott be ekkora hévvel.
     – Hát itt bujkálsz? Tudhattam volna, hogy itt kellene először keresselek! – harsogta a most érkezett fiú.
     Egy paksaméta rendetlenül kibomló papírtekercset ölelt magához. Tömpe ujjai fekete tintanyomokat hagytak a gyűrött papírokon.
     – Ezt hallgasd meg! – kiáltotta.
     Egyik kezével egyensúlyozta a tekercseit, a másikkal kotorászott közöttük, mire az egész csomag a padlón kötött ki. Girant dühösen bámulta a rendetlenséget, azután inkább mindent hátrahagyva maga is az ablakhoz lépett.
     A fekete hajú kisfiú újra árkádok alatt ácsorgott, s a már távozóban lévő Racine után bámult.
     – Friss hús – állapította meg Girant egykedvűen.
     Eril legszívesebben képen törölte volna őt az érzéketlensége miatt, de gyorsan elhessentette magától a gondolatot. Girant volt az egyetlen a palotában, akit a barátjának nevezhetett.
     – Megvan! – harsant Girant baritonja újból az ajtó felől.
     A fiú egy darab papírt húzott ki a földön szétszórt halomból.
     – Ezt most írtam, de néhol javítgatni kell még – mondta, azzal teljes átéléssel rákezdett:
      
      Szívtelen, szívtelen hölgyem,
      Szememet ha rád vetem,
     Egyetlen kegyetlen szúrt seb,
     Amit ejtesz szívemen.
      
     Hálátlan, hálátlan asszony,
     Eléd dobtam mindenem…
      
     Eril képtelen volt tovább figyelni rá. Girant hangja zümmögéssé halkult a fülében, a fiú gondolatai elkalandoztak. 
 
        
      Girant-t és őt annak idején csaknem egyszerre hozták a palotába, természetes volt hát, hogy összefognak. Mindkettejüket elszakították az anyjuktól, ők pedig egymásba fogódzkodtak, mint az ijedt majmocskák, akiket a gazdag hölgyek pórázon tartanak és dominóruhába öltöztetnek.
      A két kisfiú éjszakánként egymást bátorította szomszédos ágyán a sötét hálóteremben. A keménykötésű Girant megvédte vékonyka barátját a többi fiú támadásaitól. Girant volt az is, akinek félelemmel teli üvöltése elkísérte őt, miután egy éjjel az úr kifestett arcú szolgái eljöttek Erilért, hogy a gazdájukhoz hurcolják.
     És Girant arca volt az első, amit Eril másnap reggel meglátott. A barátja az ágya mellett állt, aggódva leste az ő ébredését.
     – Miért vittek el? Megbüntettek? Rossz voltál? – kérdezte.
     Eril hallgatott, képtelen volt bármit is felelni. Nem voltak szavai azokra az ocsmány dolgokra, amiket az úr művelt vele az éjszaka.
     Racine is odajött az ágyához. Szoborszerű arca elsötétült, de nem kérdezett semmit, neki nem kellett kérdeznie.
     Eril egészen addig azt hitte, a palotában senkinek nincs nagyobb hatalma Racine-nál, egyedül a mátriárka áll felette. Hivatalosan azonban a férfi csupán a mátriárka háremének őrzője volt, ahonnan néha az úr is válogathatott, ahogyan kiválasztotta Erilt is.
     Vagy talán épp a mátriárka küldte Erilt ajándékba férjének, aki szerette a lányos arcú kisfiúkat.
     Girant egész nap barátja közelében maradt, bár Eril senkihez nem volt hajlandó szólni. Amikor ismét megérkeztek érte az úr szolgái kifestett arccal, virágdíszekkel tűzdelt parókával a fejükön, Girant nekik ugrott, rúgta, harapta, karmolta őket, míg Racine oda nem sietett a nagy lármára.
     A vívóteremből jött, egyik kezében a kesztyűje, a másikban a hajlékony párbajtőr, arcán pedig ugyanaz a rettenetes düh, mint reggel Eril ágya mellett.
     – Takarodjatok a fiú közeléből! – mennydörögte.
     Az úr szolgái féltek Racine-tól, ahogy a palotában mindenki tartott tőle, de féltek uruktól is, aki a legváltozatosabb kínzásmódokat eszelte ki azoknak, akik nem teljesítették a parancsait.
     – Mi Gaillard úr megbízásából jöttünk a fiúért – mondta a legbátrabb.
     – A fiú marad – közölte Racine.
     – A mátriárka beleegyezésével, elvisszük! – erősködött az udvaronc.
     – A mátriárka nekem erről nem szólt, pedig én vagyok az apródok legfőbb felvigyázója.
     – Ne ellenkezz az úr parancsával!
     – Nekem az a jelentéktelen senki nem parancsol – nevetett szárazon Racine. – Mondjátok meg Gaillard-nak, játsszon csak a saját kipingált majmaival!
     – Hogy merészelsz így beszélni a mátriárka férjéről, a királyi trónörökösnő nemzőjéről?
     – Hah! Annyi nemzőerő sincs abban a hájas pojácában, mint amennyi abban a száraz kóróban a fejed tetején, ostoba piperkőc!
     A szolgák arca elfehéredett a vastag púderréteg alatt, két kezüket a fülükhöz kapták, hogy ne is hallják Racine-t. A férfi feléjük suhintott tőrével, mire ők hanyatt-homlok rohantak ki az ajtón, kezüket még mindig a fülükre szorítva.
     Mintha a palota minden fala Racine megsemmisítő szavait visszhangozta volna. Az udvaroncok jól ismerték a szóbeszédet, miszerint Célina hercegnő apja valójában Racine volt, aki szeretőként, titkos tanácsosként s egyben orgyilkosként is szolgálta a mátriárkát. Veszélyes pletyka volt ez, Gaillard úr saját kezével szabadította meg jó néhány terjesztőjét és hallgatóját nyelvétől vagy fülétől.
     Minderről Eril akkoriban még nem tudott, azt azonban megértette, hogy Racine valami sokkal rosszabbtól védte meg, mint ami az előző éjjel történt vele.
     – Visszajönnek még? – kérdezte félénken.
      Racine hosszasan figyelte őt, a romlatlan gyerekarcot, amelyen nem tükröződött semmi nyoma az átélt szenvedéseknek, sem ígérete a jövőbelieknek. Azon gondolkodott, hogyan is szállhatott szembe Isobel úrnő akaratával egy ilyen nyeszlett kölyök miatt. Majd mikor Eril már azt hitte, a férfi el is felejtette a kérdést, ő válaszolt:
     – Sok mindentől nem védhetlek meg, ami még rád vár, de megígérem, hogy ezek nem jönnek vissza.
     Eril bólintott, mint aki érti, de azért hozzátette:
     – Nagyon dühösnek tűntek.
     – Inkább féltek. Mostantól kicsit gyakrabban kell majd a hátam mögé néznem, ennyi az egész. 
 
        
      Eril arra eszmélt, hogy Girant várakozón figyeli.
     – Na, hogy tetszett? Van benne valami de Landretti modorából, nem gondolod?
     Eril száraznak érezte a torkát. Amikor meg akart szólalni, az arcizmai belesajdultak, olyan erővel szorította össze eddig a fogait. Úgy tett, mintha köhintene néhányat, közben zsebkendőjével letörölte a körmei nyomán kiserkent vért a tenyeréből.
     Felesleges volt óvatoskodnia, Girant annyira el volt telve saját művészi nagyságával, hogy mindebből semmit nem vett észre.
     Girant, a költő. Inkább vásári díjbirkózónak nézett ki. Ki gondolta volna, mikor még mindketten gyerekek voltak, hogy a nagyszájú és verekedős Girant egyszer majd lírai húrokat penget?
     – Igen, egyértelműen de Landretti stílusa. De...
     – Tudom, tudom, a harmadik strófával én sem vagyok kibékülve. Te talán kijavíthatnád – hadarta egy szuszra Girant. – Azt is tudom, hogy többé nem vagy hajlandó verset írni, de nekem azért segíthetnél egy kicsit. Este a boszorkányhoz vagyok hivatalos, és nem állíthatok oda üres kézzel.
     – Jól van, add ide, majd megnézem – mondta Eril kelletlenül. – Mondd, minek igyekszel ennyire, amikor a mátriárka nyilvánvalóan nem azért hívat magához, hogy a lelke mélységeit tárd fel?
     – Ó, nem, én másfajta mélységeit érintem meg – kacagott fel Girant –, de az öreglány szereti, ha előbb a lelkét kényeztetem, csak utána a testét. Barátom, a múltkor elszavaltam neki az egyik régi szonettedet, és annyira elérzékenyült tőle, hogy csak bőgött megállás nélkül. Aztán dolgom végezetlen rögtön el is bocsátott.
     – Akkor hogyhogy csak reggel keveredtél elő?
     Girant kacsintott, és cinkosan folytatta:
     – Célina hercegnőnél voltam. Kétszeresen is köszönettel tartozom neked azért az éjszakáért: a szonetted bezárta a mátriárka hálószobájának ajtaját, és megnyitotta a hercegnőét.
     – A hercegnőét?
     – Az. Tüzes kis nő. Amilyen az anyja lehetett, úgy ezer évvel ezelőtt – Girant megint nevetett, Eril pedig meghökkent ekkora esztelenség hallatán.
     – Girant, veszélyes játékba kezdtél. Sokan csupán azért képesek lennének selyemzsinórt dobatni a nyakadba, mert a mátriárka kegyence lettél. Már akkor is figyelmeztettelek. Most meg szemet vetettél a lányára.
     – Ő vetett szemet rám. Gondolod, hogy magamtól meg mertem volna szólítani?
     – Akkor vissza kellett volna utasítanod! Mi ütött beléd? Ha ez kitudódik...
     – De nem fog – intette le Girant ingerülten. – Mekkora ökörnek nézel, mondd? Azért mondtam el neked, mert a barátom vagy, és te nem árulsz el, igaz? – A szemében gyanú csillant. – Vagy mégis? Féltékeny vagy, mert a mátriárka már csak engem akar, te meg a kutyának sem kellesz?
     Eril megremegett a haragtól. Girant hátán végigfutott a hideg, ahogy a barátja alig hallhatóan suttogott:
     – Amit mondtam, csak a te érdekedben mondtam. Egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza se annak a boszorkánynak, se semmilyen más nőszemélynek az ágyába. Ne merj még egyszer árulónak hívni!
     – Jól van, jól van, ne haragudj – mondta Girant békítőleg. – Túl nagy a szám és hirtelen a természetem. Tudom, hogy jót akarsz nekem. Okosabb is vagy nálam, és ha akarnád, a palota összes nője a lábad előtt heverne. – Látta Eril szemének villanásából, hogy ezzel megint melléfogott, ezért gyorsan visszakozott: – Persze te nem akarod. Ne haragudj! Majd vigyázok magamra, megígérem.
      Eril nagyot sóhajtott. Amilyen hirtelen jött, a gyilkos indulat olyan gyorsan el is illant. De a fiú érezte, hogy az alatt az egyetlenegy pillanat alatt, amíg a düh uralkodott a testén és az elméjén, egy hajszál választotta csak el attól, hogy Girant-nak ugorjon és eszméletlenre verje.
     – Rendben, de még egyszer figyelmeztetlek: az életeddel játszol – mondta, és mivel bűntudat mardosta az iménti ádáz gondolatok miatt, hajlandó volt nagylelkűen a botcsinálta poéta segítségére sietni. – Hol az a félresikerült remekmű, amit teljesen át kellene írnom? 
 
        
      Az apró gyerekléptek hangosan koppantak a kihalt folyosón. Eril egyedül jött, mert így rendelték, de még ha ezt nem is kapta volna külön utasításba, akkor sem akadt volna kísérője.
     Önszántából senki nem látogatta meg Racine-t.
     A palotának az a része, amit a kisfiúnak ismernie megengedtetett, bár arányaiban hatalmasnak és zegzugosnak tűnt, mégis barátságos és a szemnek kedves látvány volt. Ez az ódon, elhagyatott szárny viszont megrémítette Erilt. Képzelete sosem látott szörnyeket bújtatott a sötét benyílókba, a gótikus ablakok kőcsipkés üvegei mögül szárnyas démonok lestek rá, a folyosó boltíveit őrző kőrémek levetni készültek magukat a magasból.
      Eril minden bátorságát összeszedve elhatározta, hogy nem vesz róluk tudomást, mégis végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor a folyosó végén feltárult előtte a masszív, kétszárnyú ajtó.
     Bent meleg és fény fogadta. A bejárattal szemben embernyi magas kandallóban ropogó fahasábok ontották magukból a hőt, és ez volt a helyiség egyetlen fényforrása is. A fent sötétségbe vesző falakra a kintiekhez hasonló kőteremtmények kapaszkodtak fel, de a tűzfényben cseppet sem látszottak fenyegetőnek.
     A narancsszín derengésben egy férfi állt a kandalló előtt. Az ajtó alig hallható nyikordulására megfordult, hogy szemügyre vegye a kisfiút.
     – Egyedül jöttél, ahogy parancsoltam? – kérdezte.
     Eril bólintott.
     – Féltél?
     Eril először tiltakozni akart, de érezte, Racine úgyis átlátna a hazugságon. Megint bólintott.
     – A felvigyázó mesterek azt mondják, okos fiú vagy. Igaz ez?
     Újabb bólintás.
     – Jól van. Őszinte vagy, bátor, és nem beszélsz feleslegesen – mondta a férfi. – A legnemesebb tulajdonságok. Ezen némiképp változtatnunk kell. Tanítani foglak. 
 
        
      Eril ma már az egész palotában a legbiztonságosabb helynek érezte azt az ürességtől kongó épületszárnyat, ahol Racine lakott egymagában, és az odavezető, egykor oly félelmetes folyosót. Az elmúlt tizenhárom évben a fiú egyre hosszabbra nyúló léptei nap mint nap ugyanabban az időben újra végigkopogtak a fénytelen gránitlapokon.
     Az órákat mindig a mester magánkönyvtárában kezdték, de Racine most nem volt ott, és később sem érkezett meg.
     Eril szórakozottan futtatta végig ujjait a könyvtár polcain sorakozó, értékes ritkaságok aranyozott gerincén. Olyan elveszettnek hitt vagy egyenesen tiltott kötetek kaptak itt helyet, mint Latourette Pokolbéli násza, Merenidész Anatómiája vagy Filippo Alzanelli Titkos történelme. A legtöbbet már olvasta.
     A faliszekrények öreg fóliánsokat rejtettek, amelyek puszta érintésre porrá mállhattak. Egy széles, kortól megfeketedett asztalon térképek sorakoztak, letűnt királyságok földért-vízért vívott véres vetélkedésének egyedüli maradványai. A királyok azóta rég meghaltak, nevük feledésbe merült, országaikat és népeiket magába olvasztotta az egyetlen, fényességes Arany Birodalom.
     Eril leemelte a polcról a Pavor Nocturnus egy gazdagon illusztrált példányát. Olvasni most nem akart, de kedvtelve tanulmányozta a művészien kivitelezett metszeteket. A névtelen szerző akár a falakról vicsorgó kőszörnyekről is mintázhatta volna alakjait.
     Vagy éppen fordítva. Gyerekkorában Eril úgy képzelte, éjszakánként a rémálmok szarvas, karmos, denevérszárnyú lényei megelevenednek, ebből a könyvből másznak elő, hogy kísértsék az alvókat. De nem mindegyik tűnik el a hajnali kakasszóra. Sokuk kővé válva itt marad az ébrenlét valóságában, Racine termeinek falára tapadva, hogy onnan figyeljen örökké nyitott szemmel.
     Alkonyodott. A nap utolsó sugarai lángra lobbantották a könyvtár átláthatatlan ólomüvegeit.
     Az udvar hölgyei és némely urai ilyentájt küldték el névjegyeiket az Apródok Udvarába, hogy diszkréten hálószobáikba invitálják a kiválasztott fiatalembereket. Azokat az apródokat, akik – mint Eril is – a mátriárka személyes kíséretének tagjai voltak, az úrnő kizárólag a saját használatára tartogatta. Nem tudott betelni az izmos, fiatal testekkel.
     Amióta azonban a mátriárka egyedül Girant-nal óhajtotta megosztani az ágyát, Eril végre megérezhetett valamit a palota arany alkonyának idilljéből, amikor a lemenő nap vörös fénye az aranyozott kupolákról visszaverődve tündérfénybe vonta a palota minden zugát. 

        
      Glória övezte a lány fejét, ahogy a napfény átragyogott a haján. Eril úgy érezte, még sosem látott hozzá fogható szépséget.
     Igaz, nem sok lánnyal találkozott eddig, bár a mátriárka gyakran adott estélyeket, ahol Erilt mindig maga mellé parancsolta.
     – Angyalarcú kis apródom, te jobban kiemeled a szépségemet, mint a legtündöklőbb igazgyöngy nyakék – mondogatta.
     Ezekre az estélyekre csak ritkán voltak hivatalosak Eril korabeli tizenéves kisasszonykák. Néha egy-egy rangosabb úrhölgy elhozta bemutatni serdülőkorba lépett örökösét. Eril szívesen elnézegette ezeket a lányokat, akik rózsaszín vagy halványsárga selyemruhájukban ugyanúgy illegették magukat, mint az udvar korosabb hölgyei. Szeretett volna közelebbről megismerkedni, beszélni velük, de ezt csak a férfikorba lépett apródoknak engedték meg. Erilnek addig még hátravolt egy-két éve.
     Ez a hús-vér lány azonban nem viselt selyemruhát, a haját sem felnőttesen feltűzve hordta, az arca barnaságát nem takarta fehér púder. Egy súlyos ezüsttálat cipelt ki a konyha mögötti kövezett kis térre, és nekilátott kifényesíteni.
      – Mit bámulsz? – kérdezte, mikor észrevette Erilt.
     A fiút még sosem szólították meg így. Nem tudta, hogyan kellene válaszolnia, ezért csak állt a falnak támaszkodva, és félszegen mosolygott.
     – Mit bámulsz? – kérdezte megint a lány, de már nevetés bujkált a hangjában. Ébredező nőiességének hízelgett, hogy ez a csinos úrficska rajta felejtette a szemét.
     – A hajad olyan, mint a folyékony napsugár – mondta egyszerűen a fiú.
     Most a lánynak akadt el a szava. Szolgáló volt, közönséges beszédhez szokott. A nagyanyja vette maga mellé segítségnek a konyhára, akinek végtagjait meggyengítette a köszvény. Csattant már durva férfikéz a lányka alig domborodó fenekén, és eltalálta már néhány vaskos tréfa is, de még senki nem hasonlította folyékony napsugárhoz seszínű haját. Rögtön igazgatni is kezdte a fonatból kiszabadult zilált tincseit. Akkor eszébe jutott, hogy a kezei biztosan kivörösödtek a konyhai munkától. Gyorsan a háta mögé rejtette mindkettőt.
     – Én csak kódorogtam egyet vacsora előtt – lépett közelebb Eril. – Most olyan gyönyörű minden. Mintha a falakból csorogna a fény.
     A lány még mindig hallgatott. A szeme sarkából mérte végig Eril csipkezsabóját, bársony felöltőjét. Amikor végre a fiú még mindig mosolygó arcára merte emelni a tekintetét, azonnal megfeledkezett saját szegényes vászonruhájáról, foltos kötényéről. Azt akarta, hogy a fiú tovább beszéljen hozzá, sötét szeme csak őt nézze.
     – Mint Tündérország – mondta óvatosan.
     – Igen, nekem is folyton ez jár a fejemben – ragyogott fel Eril arca. – Minden sarokhoz érve arra gondolok, hogy egy szemvillanásnyi időre talán mindjárt megpillanthatom a tündéreket is.
     Leült a lány mellé a puszta kőre, elnézett a falakon túlra.
     – És most találtam egyet.
     A lány szívét melegség járta át. Furcsamód a bátorsága is visszatért, mikor a fiú letelepedett mellé.
     – Én csak egy szolgáló vagyok a konyháról. Inkább te lehetnél tündérkirályfi.
     Egy percig némán ültek egymás mellett, ábrándosan maguk elé meredve.
     – Mennem kell, még sok a dolog – kapott észbe hirtelen a lány.
     Mintha csak megerősíteni akarná, azonnal felcsattant a konyha mélyén egy reszelős női hang:
     – Hol vagy már, te leányzó? Hogy a lúdvérc vinne el, hát naplopónak szegődtél?
     – Várj még! – a fiú is talpra ugrott, a lány karja után nyúlt. – Eril vagyok.
      – Annika – felelte a lány, és nagyon lassan húzta csak el a karját.
     – Annika. Mostantól minden este erre fogom keresni a tündéreket. 
 
        
      Annika! Hogy szerette, és a lány is mennyire szerette őt! Annika volt a fény, a melegség, öle titkos menedék. Az első szerelem bolondságában égtek mindketten, és a bolondok mellé gyakran szegődik a szerencse: lehettek bármilyen óvatlanok, hosszú ideig senki nem fedezte fel a szerelmüket.
     Azután a szerencse megunta, hogy két gyerekembert kell pesztrálnia, és elpártolt tőlük.
     Eril az emlékeibe merülve hosszú léptekkel rótta a palota márványlapos folyosóit. Kihagyta a közös vacsorát, nem kívánt társaságot. Az Apródok Udvarának épületeit apród csak engedéllyel hagyhatta el, de nem akadt senki, aki Erilen ezt számon merte volna kérni. Még a palotaőrök sem állították meg, ha elhaladt mellettük magányos sétái során.
     Csak akkor ütközött volna ellenállásba, ha a palota kapuját is át akarja lépni a mátriárka írásos engedélye nélkül. Néha eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha mégis megpróbálná. Tudta, hogy vagy a kapuőrök ölnék meg nyomban, vagy a mátriárka büntetését vonná magára az engedetlenségéért.
     Az uralkodói palota lakói közül egyébként is keveseket vonzott a külvilág. A palota monumentális épületegyüttes volt, számtalan belső udvarral, fedett és nyitott sétányokkal, bál- és színháztermekkel, zene- és játékszobákkal, fürdőházakkal, teraszokkal, kis kápolnákkal, képtárakkal, égbe nyúló tornyokkal és kanyargós borpincékkel. Sok száz éve még egyszerű, vidéki vadászkastély volt Aquitánia legszebb vidékén. Az első mátriárka helyezte ide a székhelyét, és azonnal nagyszabású bővítésbe fogott. Az őt követő uralkodónők mindegyike kötelességének érezte, hogy hozzáépíttessen valamit a palotához, amely az évszázadok alatt olyan óriásivá nőtt, hogy senki nem ismerte minden folyosóját, termét és szobáját. Egyik sétája során Eril egyszer felfedezett egy teljesen lakatlan szárnyat, ahol évtizedes por ült az ébenfa berakásos padlón és a nehéz lombard bútorokon.
     A legjobban az istállókat szerette. A kocsiszínen átvágva arra vette az irányt.
      Ünnepnapokon a mátriárka gyakran kihajtatott ujjongó népe közé. Hosszú sorokban álltak a kocsiszínben az arany liliomos címerrel díszített hintók.
     A palota leggyakrabban használt járműve mégis egy egyszerű, címer nélküli, zárt kocsi volt. Ezzel feltűnés nélkül lehetett közlekedni, ha valakinek a palotán kívül akadt dolga. Eril is ebben utazott, azon egyetlen alkalommal, amikor elhagyhatta a palotát. 
        
     

folytatás >>